Településtörténet

A neolitikum korszaka

Az újkőkor vagy neolitikum időszaka a Kr. e. 7-5. évezredre tehető. A pattintott (paleo-) kőkorszak és a csiszolt (neo-) kőkorszak közti különbséget nem csupán az eszközhasználat fejlődésében láthatjuk, hanem a termelőgazdálkodás kialakulásában is. A földművelés és állattartás megjelenésével érdekes váltás ment végbe a lakóhelyeket illetően: míg az őskőkorban a hegyvidékek voltak inkább lakottak, az újkőkorban mondhatjuk, hogy teljesen lakatlanná váltak. Kivételt képez ez alól az Eperjes-Tokaji hegység, mivel ott olyan létfontosságú nyersanyag lelőhelye található, amely több száz, több ezer kilométeres körzetben sehol: ez az obszidián. Az Ebesen feltárt újkőkori településrészlet Kr. e. 5500-5000 környékén volt lakott, az ún. Alföldi Vonaldíszes Kultúra Esztári csoportjának népessége lakta. A kultúra fogalom ebben az összefüggésben egy olyan társadalmat jelöl, amelyet az általuk használt tárgyak jellemeznek – azok készítési, díszítési módja, illetve lakóhelyük, rítusaik, szokásaik feltárt emlékei, melyek mind az emberi tevékenység, viselkedés leképeződései.

Ebes – Zsong-völgy 2003-2004. évi ásatásai során előkerült számos újkőkori objektum. Az objektumok nagyrészt „agyagnyerő gödrök” voltak, amelyek az edények készítéséhez és az épületek falaihoz szükséges agyag bányászásakor keletkeztek. Az edényekhez használt agyag túl zsíros, túl lágy volt természetben megtalálható állapotában, ezért samottot (zúzott kerámiát), homokot, vagy pelyvát gyúrtak hozzá soványító anyagnak. Az edények díszítése, formai kivitele nagyon sokszínű, egyedi – a fazekaskorong megjelenése előtti korszakokban a fazekasipar igazi műalkotásokat hozott létre. Az Esztár-csoport finomkerámiájára jellemző a vörös alapon fekete vonaldíszes festés; a vörös bevonatot az edény belső oldalán is alkalmazták.

hombar
Neolit hombár, Ebes-Zsong-völgy

vaza
Neolit festett asztali edényke, Ebes – Zsong-völgy

Az újkőkori emberek olyan intenzív, hosszan tartó kapcsolatban álltak halottaikkal, amely a mai ember számára idegennek tűnhet. A halál titokzatos, félelmetes jelenség lehetett számukra is. Erre az időszakra már kialakulhattak bizonyos elképzelések az olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy mi történhetett a meghalt személyekkel, hová kerülhetnek, visszatérhetnek-e, esetleg más formában. Az egyes társadalmakra jellemző rítusok fejezik ki ezeket a hiedelmeket. Az Alföldi Vonaldíszes Kultúra népessége halottait a településen belül helyezte örök nyugalomra, a házak, műhelyek közelében, nem voltak elkülönített temetőik. A halottat oldalt fektetve, felhúzott lábbal, “zsugorított” helyzetben, általában fejjel kelet-délkelet felé tájolva helyezték el a sírgödörbe, vagy gyakran hulladékgödörbe. A sírok jelentős része melléklet nélküli volt; amelyikbe edényeket, ékszert tettek, vagy okkerfestékkel szórták be, abban már a közösségnek bizonyos személyekkel szembeni fokozottabb gondoskodásának jeleit láthatjuk. A Zsong-völgyi ásatáson előkerült egyik újkőkori sírban megfigyelhető volt ez: az oldalt fektetett holttest térdhajlatánál egy csiszolt tengeri kagylóból készült gyöngyöt, a sírgödör szélénél pedig valószínűleg az elhunyt túlvilági útravalójának edényét találták meg a régészek. A sírgödör alját a fej alatt okkerporral szórták be. A vörös szín a vért, életet jelképezi, tehát ez a szokás kapcsolódik a túlvilági életbe vetett hithez.

temetkezes_feltarasa
Neolitikus temetkezés feltárása, Ebes- Zsong-völgy

A vaskor

A Kr.e. 7. században kezdte birtokba venni kelet felől a szkíta lakosság a Kárpát-medencét. Ők az első olyan népesség, akiket nevükön tudunk nevezni. A szkíták őshazájukban, Ukrajna és Oroszország területén nomád életmódot éltek; ez azt jelenti, hogy állataikkal együtt legelőről-legelőre vándoroltak, időszakosan visszatérve bizonyos helyekre. A Kárpát-medencében az általuk megszokotthoz képest szárazabb éghajlat fogadta őket, így az Alföldön végül letelepedtek. Tárgyaikban azonban megőrizték a sztyeppén használt formákat, fémművességük páratlan szépségű alkotásai széles körben ismertek, főként állatábrázolásaik (pl. a zöldhalompusztai aranyszarvas). A Zsong-völgyben a vaskorból feltárt épületek félig földbe mélyített, oszlopokon nyugvó tetőszerkezetű házak voltak. A “klasszikus” szkíta épületek ugyanis a nomád életmódhoz alkalmazkodó sátorszerű építmények voltak (jurtok).
A kelták a mai Németország területéről kiindulva a vaskor kései szakaszában egész Európát benépesítették. A Kárpát-medencében jelenlétük a Kr.e. 5-1. században figyelhető meg, lassan az itt lakó szkítákat is asszimilálták.
A kelták a halált csupán határkőnek tekintették, a túlvilági életet az evilágival egyenrangúnak képzelték, legalábbis ezt tükrözi a sírba helyezett tárgyak összetétele és elrendezése.  Halottaikat máglyára helyezték felöltöztetve, teljes fegyverzetükkel és ékszereikkel, majd ezekkel együtt hamvasztották őket el. A Zsong-völgyben feltárt 3 kelta sír mindegyike hamvasztásos rítusú volt, gazdag mellékletekkel: edények, ékszerek, pénz, fegyver. Mindez a túlvilághittel függött össze. Ebesen előkerültek hólyagos lábperecek is, melyek bronzból készültek; mivel a halottal együtt elégett a máglyán, nagyon rossz állapotban találták meg őket. A halott útravalóját edényben tették mellé. A kelták már az üveget is használták ékszerként; két üvegkarperec-töredék is előkerült a feltárás során.

vaskor_2

Kelta hamvaszásos temetkezés feltárása, Ebes-Zsong-völgy

vaskor_1

A feltárásból előkerült urna, Ebes-Zsong-völgy

vaskor_3

Kelta üvegkarperec töredéke

A római császárkor

A Római Császárság korában (Kr. u. 1-5. század) a Tiszántúl népességének nagy részét a kelet felől bevándorló szarmaták adták. A szarmata népcsoportok egészen a Duna vonaláig terjeszkedtek településterületükkel, és többször megtámadták a Római Birodalmat. A 4. század folyamán a római limeshez hasonlóan ők is építettek egy sánc- és árokrendszert: ez volt a Csörsz-árok vagy Ördög-árok, melynek több részét feltárták innen nem messze keletre, Debrecen határában. Ennek a nem mindennapi védvonalnak a nyomait évtizedek óta kutatják. A környéken feltárt szarmata települések és temetkezések azt mutatják, hogy ennek a területnek jelentős szerepe volt a szarmata határvédelemben. A sáncot árok is védte, de nem lett volna működő a védővonal, hogyha nem lettek volna mögötte a katonatelepülések. A Csörsz-árok a germánok ellen volt hivatott védeni a szarmata településterületet.
A szarmaták a Kárpát-medencében síktelepeken éltek, általában félig földbe mélyített, cölöpszerkezetes házakat építettek. Településeiken megtaláljuk az állattartás épületeinek nyomait (karámok, árkok), illetve a termények tárológödreit is (méhkas alakú gödrök). Kézművességükre jellemző volt a szürke és vörös finomkerámia, ún. besimított dísszel. Jellegzetes viseleti tárgyaik közé tartoztak a fibulák vagy ruhakapcsoló tűk; ezek bronzból, vasból készültek, gyakran párban hordták őket. A ruházatot az illető vállánál fogták össze. A szarmata női viseletre jellemző volt a sok gyönggyel kivarrt hosszú öv, illetve a két ezüstfibulával megtűzött ruházat. A férfiakra a fegyveres viselet volt jellemző, karddal, fémmel megerősített fapajzzsal.

romai_csaszarkor_2
Füles korsó

romai_csaszarkor_3

Hadrianus császár érme

romai_csaszarkor_1

Szarmata harcos sírja, Ebes-Zsong-völgy

A népvándorlás kora

Az avarok 568-ban foglalták el a Kárpát-medencét; az első népesség volt a kelták óta, amely egyesítette a mai Magyarország egész területét. Az eurázsiai sztyeppéről érkezett lovasnomád nép a Kárpát-medencében letelepedett; törzsszövetségi társadalomban élt több évszázadon keresztül. Anyagi kultúrájuk több változáson is keresztülment az évszázadok során. A 9. században Nagy Károly keleti hadjáratában szétzúzta az avar államot, ezután tulajdonképpen lassan megszűnik az avar anyagi kultúra is – legkésőbb a magyar honfoglalás korában.
A településtől nem messze, a Gál-dűlőben egy késő avar temető is előkerült még 1929-ben. A temetőben feltárt viseleti tárgyak (övdíszek, csüngős fülbevalók) a késő avar kor griffes-indás ötvösművészetének remekei.

nepvandorlas_1

Avar szíjvégek, veretek, csatok és karperec a Gál-dűlőn feltárt 8. századi temetőből

Ebesen a Zsong-völgyben egy 9. századra tehető, késő avar településrészletet tártak fel. A településeken általános volt a nyeregtetős félveremház, általában a bejáratával szemben kő- vagy agyagkemencével.  A leletek tanúsága szerint földműveléssel foglalkoztak, erről vallanak a településeken talált mezőgazdasági vaseszközök (eke, sarló); a fával bélelt terménytároló gödrök.

A népvándorláskor utolsó mozzanata a magyarok honfoglalása volt a Kárpát-medencében. Ez a 9. század végén történt, a megye területén a települések ekkor kezdtek el kialakulni. Mivel a honfoglaló magyarok élete életmódjukat tekintve meglehetősen mozgalmas volt, anyagi kultúrájukról főként temetkezéseik alapján alkothatunk képet, településeik még csekély számban kerültek elő. Ebes-Templomdűlőben, a Templomdombtól kb. 200 méterre előkerült egy honfoglalás kori temető, amely a honfoglaló köznéphez tartozott. Jellemző leletük az ún. S-végű hajkarika volt, melyet korábban szláv ékszernek tekintettek, de mostanra bebizonyosodott, hogy a honfoglaló magyar köznép jellegzetes női viselete.

Ebes a középkorban

Településünket ezen a néven az 1332-37-es pápai tizedjegyzékben említik először, a leletek tanúsága szerint azonban valószínűleg már a 11. században kialakult a középkori település. A szívesebben hivatkozott, Szászd monostor eredetileg 1067-ben keletkezett, de IV. Béla által 1267-ben átíratott alapítólevele a Szatmár megyében, Vencsellő mellett lévő egykori Ebes halászóhelyről szól. A váradi regestrum 1217-es „villa Ebey” említése pedig a Nagyszalontától északra elhelyezkedő egykori Ebejre vonatkozik – ezeket valószínűleg hibásan vonatkoztatják településünkre.
A név jelentését illetőleg több lehetséges magyarázat van. „Ebes” jelenthet nádas, vizes, zsombékos területet, ami a természetföldrajzi környezetből adódó névadás lehet. A leggyakoribb névadási mód azonban a személynevek településre való adaptálása volt ebben a korban – a dömösi prépostság alapítólevelében (1138) “Ebus” személynévvel találkozhatunk. A legkevésbé valószínű jelentés a legelterjedtebb: a „királyi kutyatenyésztők lakhelye” jelentésre semmilyen forrás nem utal, bár a debreceni helytörténészek (pl. Zoltai Lajos) gyakran emlegették.
A nagyváradi egyházmegye (forrással meg nem erősített) sematizmusa szerint 1216-ban Debrecen hitközség leányegyháza volt Ebes. Azonban pápai tizedjegyzékből kiderül, hogy Ebes az egri püspökség borsavai főesperessége alá tartozott – Debrecentől tehát közigazgatásilag (Szabolcs vármegye) és egyházi körzetét tekintve is független volt. A falu első temploma a mai településtől délkelet felé, az Ágod és a Zsong patakok által körülvett kis dombon helyezkedett el. Az épületet az Árpád-házi királyok törvényei nyomán emelték a XII. század folyamán, és Szent Miklós tiszteletére szentelték fel. Legkorábbi írásos említése az 1332-es pápai tizedjegyzékből ismert: P. (Petrus vagy Paulus) nevű papja 10 garas pápai tizedet fizetett. Pusztulása 1572-1581 közé tehető; ekkor már csak a falu 1 lakott és 4 elhagyott jobbágytelkét említik, s templomát már nem.
A templom mentő feltárását 1988-ban végezte el M. Nepper Ibolya, a debreceni Déri Múzeum régésze. A feltárás nyomán egy egyhajós, négyszögletes szentélyzáródású templom alapjai kerültek napvilágra, melynek három periódusát lehetett elkülöníteni. Az első, a XII. század folyamán épült teljes hossza 11 m, belső hossza 9 m, hajójának teljes szélessége 8 m, belső szélessége 6 m. A román kori templomot a XIII. század első évtizedeiben bővítették egy újabb szentéllyel és megerősítették 8 támpillérrel, ezáltal a hajó teljes hossza 15 m lett. Ezután a XIII. század végén egy északi sekrestyét építettek hozzá, és dél felé is meghosszabbították. Így a templom teljes hossza 18,5 m lett.
A templomdombot és környékét 2003 novemberében a nemzeti kulturális örökség minisztere fokozottan védett régészeti lelőhellyé nyilvánította.

templom_vazlatAz ebesi Szent Miklós templom digitális tömegrekonstrukciója, Rácz Zoltán terve

A középkori Ebes helyét nem mondhatjuk meg teljes bizonyossággal. A templom nem lehetett különösebben messze a falutól, hiszen nem csupán szakrális hely volt, hanem védő funkciót is betöltött időnként, ezért is rombolták le a későbbiek során – ebből adódóan a Templomdomb környékén kellene keresnünk. A Templomdomb és környéke ma is szántott terület, a tavaszi és őszi szántások alkalmával mindig sok Árpád-kori kerámiatöredék kerül elő; késő középkori azonban alig. A Zsong-völgyi Árpád-kori lelőhely pedig csupán részben feltárt, teljes kiterjedését nem ismerjük; a Vérvölgyben végzett feltárás is napvilágra hozott Árpád-kori objektumokat. További kutatások szükségesek még, hogy eldönthessük, hol lakhattak a templom körüli temetőben nyugvó hajdani ebesiek.
A középkori faluról a forrásokból csupán keveset tudunk meg. A 14-15. században Ebes a Debreceni család tulajdona, a 15. században a Szepesi család birtokai között felsorolják Ebest és Szepest. A 15. század első felében a Szepesiek révén a Pércsy családnak részeik voltak Ebesen és Szepesen. 1490-től 1507-ig volt a Hunyadiak birtoka Debrecen uradalmi tartozékaival. 1535-ig a Szapolyai család birtokolta a debreceni uradalmat. Ekkor Szapolyai János az enyinghi Török családnak adományozta az uradalmat. Török János halála után 1562-től Debrecen a környék valamennyi jelentékeny pusztáját, birtokát megszerezte.
A 16. századból vannak adataink Ebes lakosságára vonatkozóan:1572-ben még 61 portát írtak össze és 18 adómentes személyt; 1581-ben viszont már csak a falu 1 lakott és 4 elhagyott jobbágytelkét említik, és a templomot nem. A 15 éves háború során Debrecen lakosságának is menekülnie kellett. A középkori Ebes – számos Szabolcs és Bihar megyei faluval együtt – 1594. július 18-án pusztult el, mikor Huszt felől az országra törő krími tatárok mindent felperzseltek.

Ebes a tanyaközpont

A középkori falu elpusztulását követően a 17. században Ebes elnéptelenedett puszta és szántóföld volt. Az 1720-as években kezdetét veszi a tanyák őseinek, a szállásoknak a kialakulása. 1833-ban történt tanyaösszeírás során Ebesen tanyán élt 181, Szepesen 239 ember.
1854-ben a debreceni polgárok kifizették a bécsi portának az örök megváltás díját és így Ebesen is tulajdonossá lettek. 1856-ban a nagyváradi helytartó javaslatot dolgoz ki a tanyák közigazgatási és kulturális szervezésére: kezdetét veszi a tanyákra alapozott termelés és a tanyai közoktatás. A 20. század elején és közepén tanyai iskolák épülnek Ebesen. Az első kövesút a század elején épült, de a töltéseket már 1864 előtt hányták, töltötték. Az infrastruktúra ilyen módon már elkezdett kiépülni a tanyaközpont területén; a 19. század végétől kezdve a vonatok is megállnak Ebes megállóhelyen. 1930-ban a népszámlálás szerint már 1131 fő élt Ebesen.
A II. világháború Ebest sem kerülte el; 1944. október 9-én, a mai község területén a szovjet Piljev altábornagy gépesített csapatai haladtak át, céljuk Debrecen elfoglalása volt. A II. világháború végén az új magyar hadseregbe ebesi önkéntesek is jelentkeztek fegyveres szolgálatra, aknaszedésre, vasútépítésre. 1945. október 17-én az iskolákban már tanítottak.
Ebes történetének egyik kuriózuma volt az 1943-47 között a területén működő „Fiúkfalva” gyermekfalu. A II. világháború alatt árván maradt, csellengő, csavargó gyerekeket a Keresztyén Ifjúsági Egyesület dolgozói: Pataki Gyula és Szekeres Mihály gyűjtötte össze Debrecenben, majd Ebesen egy tanyán létesítettek otthont a gyerekeknek. Pedagógiájuk alapja a szeretet volt: a gyerekeket a munka pozitív élménye vezeti vissza a társadalomba, és a munkára való legnagyobb motiváció a szeretet volt. Az otthonba csak önként lehetett jelentkezni, a szabályok elfogadásával. A fiúk saját maguk szervezték meg a munkát, szántottak, vetettek, arattak. Az otthon 1944. június 22-én leégett, Szekeres Mihály életét vesztette. Ezután hiába próbálták újjáépíteni otthonukat a gyerekek, az újonnan létesült hajdúhadházi gyermekváros hamar magába olvasztotta az apró intézményt.

A mai Ebes község megalakulása – 1950-es évek

A háborút követően 1946-ban MKP alapszervezet alakult a parasztpárt mellett. Majd 1949-ben döntés született arról, hogy az itteni tanyasi lakosságot egy Ebesen felépülő községben kell összetelepíteni. Az első tanácselnök, Bíró János így emlékezik vissza a falu alapítása körüli eseményekre:
„A kezdet kezdetén 1950-ben Budapestről jött egy férfi és (még a nevére is emlékszem) egy Bíró Ibolya nevű nő nagy térképpel, melyen Ebes új településének tervei, utcái és a telkek jelölése volt látható. A Kossuth Tsz irodájába jöttek be térképpel, rajta volt a tanácsháza, iskola, posta, szövetkezet, orvosi rendelő és szolgálati lakások, a házhelyek. Elmondták, lehet igényelni lakásokat, de nem kell fizetni. Egy szobakonyhás. Éléskamra és mosdófülkés, kis verandás lakás ára 15.000 Ft, 15 évi törlesztéssel 2%-os kamat mellett, 400 négyszögöl telekkel. Az első épület a Kossuth utca 19. szám alatti telken épült 1951-ben. A telkeket sorhúzással osztották ki, még az építkezés megkezdése előtt. A tíz év során vagy 160 családi ház épült.”
(Bíró János visszaemlékezése in.: Ebesi Krónika 177.old)

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 1985-ben Ebesen rendezték meg a szocialista községek első országos találkozóját.
A Tanyai Tanács 1949. őszi tárcaközi bizottsági ülésén Debrecenbe tárgyalta meg Ebes és más létesítendő községek – ugyancsak ekkor döntöttek Nagyhegyes, Hajdúvid és más községek létesítéséről is – tanyaközpontok kialakításával kapcsolatos kérdéseket. A tanyaközpont neve a 3815/38-1949.I.8.sz.B.M. rendelettel Ebes lett. 1949-ben négy termelőszövetkezeti csoport kezdte meg itt működést: Hunyadi (elnök: Bereczki András, Kossuth (elnök: Dörgő Sándor), Marx (elnök: Mezei András), Vörös csillag (elnök: Árva Endre). Ezek a termelőszövetkezetek meghatározó szereppel bírtak a későbbi község fejlődésében.

1950-ben már épülnek a község első házai, 13-14 ház a Kossuth, a Vörös Hadsereg – a mai Fő – utcában. Állami hitelből, 15 év törlesztés mellett az OTP-n keresztül kerültek kiosztásra, ezek voltak a FAGI – házak. 1952. január 2-án volt a község hivatalos megalakulásának ünnepélyes tanácsülése a községházán. A kezdeti években Ebes a tanácsi és pártszervezetek segítségével tartotta fenn magát, fejlődése csak 1957 után gyorsult fel.
Részlet az 1952. január 2-án készült Jegyzőkönyvből:
„1/1952. sz. tanácshatározat: Mi, Ebes község tanácsának tagjai a Belügyminisztérium előterjesztése és a Minisztertanács határozata alapján Ebes községgé alakítása során a Járási tanács elnöke által ismertetett tanácstagok és póttagok behívására vonatkozó előterjesztést elfogadjuk és ezennel Ebes község tanácsának megalakítását kimondjuk.”
50-es_evek_5
A községháza az 1950-es években

Az 1950-es évek Magyarországán a háború utáni újjáépítés és a gazdaság szocialista átalakítása, valamint a mindennapi élet politizálódása egymással párhuzamosan folyt. A szocialista államszervezet az Államvédelmi Hatóság ügynökhálózatának létrehozásával a közösségek legalsó szintjéig is beépült – így a terror a mindennapok részévé vált Magyarországon, a besúgók minden közösségben ott füleltek és jelentettek. Mindenki gyanús volt, aki a II. világháború előtt valamilyen – főként rendvédelmi szervnél betöltött – tisztséget viselt, ha egyházi személy volt, nagyobb ingatlan vagyonnal (házzal, földdel) rendelkezett, vagy köztiszteletben állt. Különösen igaz volt ez a déli és nyugati határ közelében élőkre.
Az 1950-es évek elején a Hortobágyon 12 zárt kényszermunkatábort hoztak létre, ezek egyike Ebesen működött. Elsősorban Magyarország déli és nyugati határához közel eső településekről telepítettek ki több ezer embert családostul – csecsemőktől az aggastyánokig –, nem kímélve a betegeket sem, hogy részei legyenek a Hortobágy természetátalakításának, az ötvenes évek elejének kísérleti tervgazdálkodásának. Az elhurcolás a diktatúrára jellemző volt: éjszaka, lekapcsolt közvilágításnál lepték meg az embereket álmukban, azonnal összepakoltattak velük annyi ingóságot, amennyit elbírtak, majd teherautókkal a gyűjtőállomásokra szállították őket. Innen marhavagonokba zsúfolták az embereket, és elszállították a 12 munkatábor egyikébe. Bírósági tárgyalás nem volt, így ítélet sem született; csupán egy véghatározatot kapott kezébe a kitelepített családfő.
Az elhurcolás óramű pontossággal meg volt tervezve – az infrastruktúra azonban a táborokban teljes mértékben hiányzott, ezért a tábori lakóhelyeket gazdasági épületekből (juhhodály, marhaistálló, disznóól) alakították ki. A felszámolás alatt lévő tanyavilág helyén kialakított termelőszövetkezetek, állami gazdaságok területén kellett dolgozniuk a kitelepítetteknek. A táborban minden 14 éven felülinek naponta 12 órát kellett dolgoznia, hétvégén is. A munkáért kaptak ugyan fizetést, de levonták ebből az ellátásuk költségét, így alig maradt valami.
50-es_evek_1
Gyapotszüret a Hortobágyon

Az ebesi munkatábor 1951 novemberétől 1953 őszéig működött, itt raboskodott gyerekként Jeszenszky Iván is szüleivel és testvérével, aki a Kitelepítettek című dokumentumregényében írta meg a történteket.
A munkatáborokat 1953-ban, Sztálin halála után oszlatták fel. A szabadulás azonban nem volt egyértelműen örömteli, hiszen az egykori táborlakók nem mehettek vissza eredeti lakhelyükre, mert az őket saját településükről kitiltó határozat érvényben maradt.
Ezeknek a szabadságuktól, emberi méltóságuktól megfosztott embereknek emlékére és tiszteletére Ebesen 2004. október 8-án állandó kiállítás nyílt „Ítélet nélkül – Családok munkatáborokban” címmel.
A szervezett sportélet Ebesen 1955. őszén indult el néhány sportszerető lakos összefogásával. Sportköri feladatokat látott el: Hegedűs Menyhért MÁV pályamester, Vida Károly fodrászmester (egykori kitelepített), Dusa István és Haja István pedagógusok. A helyi fiatalokból labdarúgó és kézilabda szakosztály szerveződött. Az 1970-es évek elején asztalitenisz és birkózó szakosztály alakult.
50-es_evek_3
A futballcsapat

Oktatás, nevelés Ebesen

A XIX. század végén a XX. század elején a tanyavilágban igen sok írni – olvasni nem tudó ember élt. Az oktatást a városokból kijáró tanárokkal oldották meg. A tanyasi iskolák kialakulásának történetében mérföldkő az 1902-es év, mikor egy miniszteri határozatnak köszönhetően létrejöttek az első iskolák.
Ebes területén az első tanyai iskolák 1908-ban a vasút utcai-, és az ondód II. (vedres – dűlői) iskola megnyitásával jöttek létre. Az iskolákat alacsony tanulói létszám jellemezte. Általában egy – két tanító foglalkozott a gyerekekkel.
A következő tanyasi iskola a Kunpálhalom piac dűlői, mely 1929-ben nyílt meg. Az iskola 41 éven keresztül működött. A Szepes II. számú iskolát 1940-ben hozták létre, a Simon tanyai szükségiskola pedig 1941-ben nyílt meg. Az ebesi iskolák 1945-től törődtek a felnőttek oktatásával is. A korábbi elemi iskola kiegészítésére összevont 5. – 6. és 7. – 8. felnőtt dolgozó osztályokat szerveztek. Még az 1960-as években is a három csoportban közel százan ültek esténként az iskolapadban, és majdnem ezren végezték el az általános iskola nyolcadik osztályát.
1950- ben még két szükségiskolát hoztak létre, a Szepes III.-, és a Szepes IV. számút.  A Fáy – dűlői iskola az 1959/60-as tanévben kezdte meg működését.

50-es_evek_4
A tanári kar néhány tagja az 1960-as években

Az általános iskolák körzetesítéséhez kapcsolódóan épült fel a községi tanácsházzal egy időben az Ady Endre utcán a négy tantermes, majd 1967-ben a Kossuth utcán a nyolc tantermes iskola és 120 férőhelyes diákotthon, mely az iskolával együtt 21 évig 1988 júniusáig közel 1600 tanuló képzését, nevelését látta el. Napjainkban Arany János Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási intézmény néven működik. A tanyai iskolák ezeknek a körzeti intézményeknek a létrejöttével fokozatosan elnéptelenedtek.

Az ebesi óvoda első óvónője Asbóth Ágnes óvónő volt. Az 1954/55-ös tanévben egy csoporttal kezdte el munkáját, Dudik Józsefné dajka, Mezei Andrásné szakácsnő és Gombos Marika konyhai dolgozókkal, kezdetben a Görbe Balogh-kúria épületében. 1967-ben új napközi otthonos óvoda építése kezdődött el, községfejlesztési alapból, az Ady Endre és a Béke utca sarkán, két foglalkoztatási teremmel. Az építkezés elhúzódása miatt csak 1971-ben került sor az átadásra, egy kiscsoportos és egy nagycsoportos óvodai csoporttal. Az épületet 1977-ben bővítették foglalkoztató- és szociális helyiségekkel, főzőkonyhával. Az idáig működő Kossuth utcai óvoda levált az általános iskolától, és immár az Ady Endre utcai óvodával összevonva, önállóan működött tovább.

50-es_evek_2
Óvodai csoport a Görbe Balogh-kúriában

Az 1960/70-es évek

Az 1960-61-es esztendőben épült fel a művelődési ház a kultúra, szórakozás, mozielőadások, a községi nagygyűlések helyszínéül.  Első vezetője Uzonyi Pál pedagógus volt. Uzonyi Pál személyisége meghatározó volt a község művelődése szempontjából: festményei, grafikái és szobrai megyeszerte ismertté tették, számos kiállítása volt Ebesen is. Művei az iskola tantermeit is díszítették.
portre
Uzonyi Pál önarcképe

1972-ben épült Egészségház intézményére a terhes anyák és csecsemők gondozásának a feladatai hárultak. Szarka Józsefné 1959-től dolgozott a községben mint védőnő. A falu központjában, egy szolgálati lakás átalakításával, korszerűsítésével és bővítésével az Ady Endre utcán kapott helyet az Öregek napközi otthona, 1987-től Idősek klubja.
Az új posta épülete 1972-ben ugyancsak a Kossuth utcában létesült, az orvosi rendelő és a gyógyszertár között.
1974-ben, Ebes nyugati részén kigyulladt egy gázkút. Az akkori gázkitörésből 16 évvel később, 1990-ben lett gázgyújtás, s a láng jelképesen is azt hirdette, hogy a községben megindult a vezetékes gázszolgáltatás.
1977-ben épült Ebesen az ÁFOR telep (későbbi MOL Rt. Termék előállítás és kereskedelmi divízió logisztikai bázistelepe), mely Hajdú-Bihart, a Nyírséget és Békés megye egy részét látta el üzemanyaggal. Az eleinte üzemanyag, hordós és kiszerelt olajtermékek, autóápolási cikkek forgalmazásával foglalkozó telep 2006. június 30-án zárt be.

Élet a rendszerváltás után

A rendszerváltás után a község fejlődése új lendületet kapott. Ebben nagy szerepe volt a külföldi kapcsolatoknak is: a svájci Meilen városával alakított ki testvérvárosi kapcsolatot Ebes.
A modern község első, református templomának építése Rácz Zoltán építész tervei alapján 1992-ben kezdődött meg. Az alap betonozása közben elkövetett hibák miatt azonban újra kellett tervezni az épületet, ezen második terv alapján 1996-ra készült el az épület. A felszentelő ünnepi istentiszteletre 1997. október 5-én került sor. Az önkormányzati, egyházi és svájci segítséggel épült 120 személyes templomban az ebesi származású Bukáné Zakar Zsuzsa lelkipásztor testvéri közösséget alakított ki.
A Szent Lőrinc katolikus templom ünnepélyes alapkőletételre 1997. június 7-én került sor az Ady Endre utcán, a volt iskola mellett. A 182 négyzetméter alapterületű templom és hitoktató terem Kováts Ákos építészmérnök tervei alapján készült el az Ady Endre utcában. A templombelsőt Mohácsi Péter tervezte, a színes üvegablakokat Szabó Erzsébet készítette, az oltár tűzzománcai Lőrincz Vitus munkái. A 270 kg-os harang Szent Miklós nevét viseli, a község határában valaha állt Árpád-kori templom védőszentjének tiszteletére. A templom a debreceni Szent Anna Székesegyház fíliája. A felszentelő istentiszteletre 1998. augusztus 9-én került sor, Bosák Nándor megyéspüspök szentelte fel a templomot Szent Lőrinc tiszteletére. A római katolikus felekezet lelkipásztora Orosz Lőrinc esperes, a görög katolikus felekezeté pedig Zolcsák Miklós.

templom
katolikus_templom
A református templom
A Szent Lőrinc katolikus templom

Az ezredforduló után az eddigieknél nagyobb léptékű, látványos fejlesztések indultak a községben. 2000. március 15-én a polgármesteri hivatal melletti megújult terület a Széchenyi tér nevet kapta. A teret gróf Széchenyi István egész alakos bronz szobra díszíti, és azóta is méltó helyet biztosít a községi ünnepségeknek.
2002-ben az önkormányzat átadta a felújított Görbe-Balogh kastélyt, az idősek klubját. Az ünnepség vendége volt Balogh Erzsébet, Balogh Istvánnak, az épület egykori tulajdonosának unokája is. 2002. június 15-én a község megalakulásának 50 éves évfordulójára rendezett ünnepségsorozat részeként az önkormányzat ünnepélyes keretek között adta át az Ebesi Arany Oroszlán Étterem és Panziót. Az étterem körtermében került elhelyezésre az a szobor is, amit a meileniek ajándékoztak Ebesnek. Az éttermet üzemeltető és fenntartó részvénytársaság többségében önkormányzati tulajdonú, de ebesi és meileni magánszemélyek is tulajdonosok a részvénytársaságban.

arany_oroszlan_panzio_telepulestortenet
Az Arany Oroszlán Étterem és Panzió

2003-ban kulturális közhasznú társaságot alapított a képviselőtestület.  A Kht. keretein belül működő intézmények – Művelődési Ház, Községi Könyvtár, Ebesi Hírlap, 2004-től a Széchényi Ferenc Tájmúzeum – új színteret jelentenek a kistérségi és a községi közművelődésnek. A Művelődési Ház parkjában 2005-ben európai uniós támogatással új játszótér épült.
2007-ben megújult az Egészségház is. A védőnői szolgálat két védőnővel látja el a várandós anyák, csecsemők és kisgyermekek gondozását, iskola-egészségügyi feladatait. Ezen kívül rákszűréseket, vöröskeresztes szervezőmunkát is végeznek. A családsegítő a rászoruló ebesi családokat segíti, nevelési és életvezetési tanácsadást nyújt.
2007. október 13-án síremlékművet avattak a Széchényi Ferenc Tájmúzeum kertjében a kitelepítések áldozatainak emlékére. A megemlékezésen részt vett Sólyom László köztársasági elnök és Svájc magyarországi nagykövete is.
Minden településnek kell, hogy temetője legyen. Ebes község korábbi temetőjét 1962-ig használták, 1981-ben felszámolták. Ezt követően az ebesi lakosok a hajdúszoboszlói vagy a debreceni köztemetőbe temetkeztek. Az önkormányzat már 1997-ben a község rendezési tervében kijelölte az új temető helyét és programjába vette a temető építését, de az új temető ünnepélyes avatására és az első temetésre csak 2007. december 8-án került sor.
A halomsíros temetkezés hagyományait követve a ravatalozó egy mesterséges dombon épült fel, így egyszerre valósulhatott meg a régi hagyomány és a modern építészet ötvözete. A belső helyiség mennyezetét üveg, és kerámia cserepekből kirakott, mozaik műalkotás díszíti.

ravatalozo_telepulestortenet
A ravatalozó épülete

A tatárok által 1594-ben feldúlt és elpusztított Ebesfalvára emlékezve, mintegy mementóként, civil kezdeményezésre kettős keresztet állítottak a Szent István parkban 2011. augusztus 19-én. A közel két méter magas, ősi motívumokkal díszített alkotást Tokai Attila helyi fafaragó készítette.
Az Európai Unió pályázati forrásait az utóbbi években nagyos sikeresen aknázta ki Ebes. 2011-ben felújították és kibővítették az általános iskolát, és elkészült a Béke utcai játszótér is az Óvoda mellett. 2012 nyarán látványos szökőkutat avattak fel a Széchényi téren, novemberben pedig átadták a felépült új piaccsarnokot.

 

 emlekkereszt szokokut
Emlékkereszt a Szent István parkban
Díszkút a Széchenyi téren

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás